Minden éjjel azt álmodom hogy melletem álsz,
szerelmes szavakra s forró csókra vársz.
Simogató pillantásod érzem ajkadon,
olyan ez mint a valoság csak kár hogy álmodom.
Sötét éjjel édes álom hamar tova száll,
felébredek és a szivem vadul kalapál.
Körül nézek és te nem vagy seholse s ettöl szenvedek,
mert szeretném ha velem lennél mindig csak velem!
Lelki társ az, akivel legnagyobb örömünket és legbenső félelmeinket is megoszthatjuk, akinek legsúlyosabb bűneinket és javíthatatlan hibáinkat is bevallhatjuk, aki által legnagyobb reményeinket és talán megfogalmazhatatlan álmainkat is tisztázhatjuk.
Ha az ember odaadja valakinek a szívét, és ez a valaki meghal, akkor magával viszi a szívünket? Az ember meg itt marad, lyukkal a mellkasában, és ezt a lyukat nem tudja semmivel sem kitölteni?
Ha jönni látlak, elhomályosul szemem előtt minden és tűz fut végig testemen. És a hangod zenéje csaknem alélttá tesz, és éget és borzongat, mintha jégdarabbal érintenének. És remegés fut végig tagjaimon és siketítő zsongás zeng és bong fülemben, és nem tudom olyankor, hogy mitévő legyek. És könnyek gyűlnek szemembe, de mégis kacagni szeretnék örömömben, és ha beszélni próbálok, reszket a hangom, és valami görcsösen összeszorítja a torkomat, hogy nem bírok lélegezni, s a kín összefacsarja szívemet. És hogy mit érzek még, nem tudom elmondani mind, de azt tudom, hogy mikor velem vagy, az az élet, és mikor elhagysz, az a halál.
A szerelem tulajdonképpen megfoghatatlan. De éppen ez a titokzatos valami nő, gyarapszik egyre bennem. Feledteti velem otthonomat, apámat, anyámat, elbódít, ha rád nézek és boldogsággal tölt el. Még az éhségről, a hidegről és betegségről is megfeledkezem. Azt hiszem, ez a szerelem.